Báránybőrbe bújt farkas – végzetes lehet az amerikai hadiipar európai térnyerése

„És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása,

Mutatta az éjszakában, hogy zászlónk még mindig fenn lobog”

– hangzanak az amerikai himnusz sorai. Márpedig az a zászló az orosz-ukrán háborúban egyre inkább felsejlik. No, nem a harctéren, sokkal inkább a háttérben.

Az Egyesült Államok, habár korántsem áldozatmentesen, de eddig is előnyt kovácsolt az Ukrajnában dúló vérengzésből. Látva, hogy Kína évek óta tartó, „veszélyes” gazdasági előretörését némileg lelassította a koronavírus-járvány, illetve az azt követő szigorú lezárások, Washington figyelő tekintetét Oroszországra és Európára szegezte, majd elkezdte húzogatni a szálakat.

Hogy az amerikaiaknak mekkora szerepe volt eleve a háború kirobbanásában, felesleges feszegetni. Rengetegen megtették, és mindenki megformálta már róla a maga véleményét. Sokkal érdekesebb viszont az, ami azóta zajlik, hiszen ahogy telnek a hónapok, egyre jobban kirajzolódik, mit miért csinál Washington.

Kezdődött minden a szankciókkal, melyek rászabadították az energiaválságot Európára, aztán jött az olajembargó és az olajpiaci verseny, amellyel nemcsak, hogy tartósan magasak maradtak az üzemanyagárak, de az ellátás szempontjából fontos tankerhajók vették Európa helyett Amerika felé az irányt. Majd amikor a villany és gázárak az öreg kontinensen már az eget verdesték, a Biden-kormányzat előállt egy „inflációcsökkentő támogatási csomaggal”, melynek köszönhetően tömegével csábítja a nagyvállalatokat Európából a tengerentúlra. Mindemellett persze az összes szankciós törekvés az orosz gazdaságot igyekszik összeroppantani.

Európa módszeres gazdasági kivéreztetése közben, egy másik szálon is zajlottak a cselekmények. Az Egyesült Államok a háború elején látszólag az Ukrajna védelmi képességét növelni igyekvő országok élére állt. Saját méretéhez képest jelentéktelen, de az európai kapacitásokhoz mérten jelentős fegyverszállítmányokat küldött Zelenszkij seregének, és erre biztatta a többi országot is. Ha maguktól nem mondtak le honvédelmi készletükről, akkor Washington üzletet ajánlott: „Adjátok oda azokat a régi vackokat, tőlünk kaptok vadiúj játékszereket”.

Bár a fegyverszállítással kapcsolatosan az európai országok vonakodtak – Magyarország és Ausztria a mai napig egyenesen ellenzi –, a pénzügyi támogatások tekintetében kitettek magukért. Így jutottunk el szép lassan odáig, hogy a háborús adományokat a harcban álló felek közötti diplomáciai kapcsolatok január 24-i megszűnése óta árgus szemekkel követő kieli IfW gazdaságkutató intézet (Kiel Institut für Weltwirtschaft) november 20-i adatai szerint Európa a kötelezettségvállalások tekintetében mintegy 4 milliárd euróval megelőzte a világ legnagyobb gazdaságát.

„A világ nem elég” elvet valló amerikaiak – akik főként fegyveradományokkal igyekeznek elnyújtani a számukra már kétségkívül előnyös konfliktust – azonban nem érik be ennyivel. Ismét elkezdték pedzegetni a szálakat. Most, hogy a harcmezőn és Európában egyaránt elfogytak a leselejtezett szovjet korabeli tüzérségi lövedékek, S-300-as légvédelmi rakéták és T-72-es tankok, érdekes módon egyre több nemzet hangja erősödött fel, hogy német gyártmányú Leopard 2-es tankokat küldhessen háborús támogatásként. Ennek egyetlen akadálya Németország harckocsikra vonatkozó szigorú exportszabálya volt. A németek felé is megnőttek hát a követelések, Berlin pedig tárcsázta Washingtont.

Jó lett volna póknak lenni a falon a német-amerikai egyeztetéseknél… Mindenesetre meggyőző érvek hangozhattak el, hiszen ezt követően sorra érkeztek a bejelentések. Az európai országok közül Németország és Lengyelország is 14-14 Leopard 2-es tankot ígért Ukrajnának, míg Spanyolország nem közölt számot, de „néhányat” azért Madrid is belengetett. Norvégia „komolyan fontolóra veszi”, hogy 36 Leopardjából 8-at az ukránok rendelkezésére bocsát, míg Hollandia azt pedzegeti, hogy a Németországtól lízingelt 18 Leopard 2-t megvásárolja, és elküldi Kijevnek. A britek 14 Challenger 2-es harci járműről tettek bejelentést. Azt a „néhányat” leszámítva, ez így is minimum 68 tankot (54 Leopard 2-es, 14 Challenger 2-es) jelenthet az öreg kontinensről, de mi a helyzet a tengerentúlon? Kanada 4 Leopard 2-est dob be a közösbe, míg az Egyesült Államok – most figyeljen mindenki – 31 M1 Abrams harckocsit „ad postára”. Harmincegyet… Az az Egyesült Államok, amely a Global Firepower oldal szerint Oroszországot, Kínát, Indiát és az Egyesült Királyságot megelőzve a földkerekség legnagyobb haderejével rendelkezik.

Felettébb gyanús, hogy az európai nagyhatalmak egyszerre, önként és dalolva mondanak le szárazföldi haderejük ékköveiről. Mármint az lenne, ha nem láttuk volna az előzményeket. Mindezt félretéve, az M1 Abrams és a Leopard 2 összehasonlításakor szembetűnő, tényleg inkább utóbbi segíthet jobban az ukránoknak. A dízelmotor, az alacsonyabb fogyasztás és ezáltal nagyobb hatótáv különösen fontos lehet a fronton, ahol az üzemanyagellátást nehéz megoldani, főleg ha az M1 Abramshez még kerozint is be kell szerezni. Emellett a Leopard 2-es könnyebb súlyban, így ha elakad vagy kifogy a nafta, az ukrán erők el tudják vontatni, míg az amerikai gyártmányt bajosabb lenne mozgatni. Az is a Krauss-Maffei-Wegmann és a Rheinmetall szerelemgyereke mellett szól, hogy jóval kevesebb idő szükséges a katonák betanítására a használatához. Arról nem is beszélve, hogy ha az M1 Abrams megsérül, ritka az olyan európai szerelőüzem, ahol meg tudják javítani.

De akkor az Egyesült Államok – amely egyébként ahelyett, hogy saját készleteit csonkolná meg, Ukrajna Biztonsági Segítségnyújtási Kezdeményezés keretein belül, külön erre a célra gyártja le a szükséges harckocsikat, nem kis késést eredményezve – miért épp M1 Abrams tankokat küld Ukrajnába, amikor a Leopard 2-esek az ukránok számára szinte minden szempontból előnyösebbek, ráadásul a tankokra szánt pénzből lehet, hogy hamarabb elérhetők lennének? Nos, hírverés nélkül nincs eladás. Ugye nem lepődünk meg, ha az elkövetkezendő fél évben a nyugati sajtóban megindul az ömlengés az Abramsek kiemelkedő harctéri sikereiről?

Kezd alakulni az Egyesült Államok terve: Európa nagy része kipörgeti készleteit, majd Washingtonhoz fordul új védelmi eszközökért. Az amerikai fegyveripar a háború előtt sem állt rosszul a nyugati országoknál: Norvégia hadi kiadásai 83 százalékát, Nagy-Britannia 77 százalékát, Olaszország 72 százalékát, Hollandia pedig 95 százalékát fordította amerikai gyártmányú fegyverekre 2017 és 2021 között. Az európai fegyverimport teljes összege 19 százalékkal ugrott meg ebben az időszakban az előző öt évhez képest. És ez még a háború, valamint Amerika ügyeskedése előtt volt.

Az ukrajnai válság eszkalációja aztán egészen új dimenziót nyitott a fegyvergyártók előtt. Az európai országok rá kellett jöjjenek, hogy a hidegháború óta igencsak elhanyagolták eszköztárukat. Olyannyira, hogy a NATO által előirányzott, a GDP 2 százalékának megfelelő védelmi beruházások a korábbi gyakorlattal ellentétben már inkább a küszöb alját jelentik, mint a plafont. Február vége óta az unió tagállamai vállalták, hogy mintegy 230 milliárd dollárral növelik fegyverarzenáljukat. Csak Németország 100 milliárd dollár értékben tervezi hadseregének modernizálását idén. Kétségkívül a minden más országnál több fegyvert gyártó és exportáló Egyesült Államok hadiipara (a 2017 és 2021 közötti időszakra becsült 210 milliárd dolláros éves globális fegyvereladás több mint 39 százalékát értékesítette) lesz ennek a legnagyobb haszonélvezője.

A piacvezető gyors növekedése azonban sötét időket hozhat az európai hadiiparra, vásárlóinak jelentős része pártolhat át a tengerentúlra. Ha csökken a kereslet, akkor optimalizálni kell majd a gyártást, ami kapacitásvesztéssel jár. A kutatás-fejlesztés hanyatlásba kezd, így szép lassan az európai fegyverek kikopnak a kontinensről. Az átállás részben már meg is kezdődött, az amerikaiak legnépszerűbb csúcstermékéért, az F35-ös vadászgépért például már évek óta sorban állnak az európai államok. Finnország 54 darabot kötött le 2020-ban, Lengyelország pedig 32 darabot rendelt belőle. További 71 gépet kért Norvégia, Hollandia, illetve Nagy-Britannia, és még a semleges Svájc is három tucat vadászgépre adott le rendelést szeptemberben, több mint 6 milliárd dollárért.

Pedig ezzel nem növelik a védelmet, hanem épp fordítva. Vajon amikor Európa nagyhatalmainak honvédelme amerikai tankokon, amerikai vadászgépeken és amerikai fegyvereken alapul, amelyeket csak amerikai szerelőüzemekben lehet karbantartani, és kizárólag amerikai lőszerrel érnek valamit, akkor mi lesz? A kontinens biztonsága egy olyan nagyravágyó ország jóindulatán múlik majd, amely kitűzte zászlaját a Holdra, és nem mellesleg – „az emberiség érdekében” – a Marsot is kolonizálni szeretné. Megelégszik-e majd az Egyesült Államok a hadiiparából származó bevételekkel, vagy esetleg új területeket jelöl ki a „bátrak földjének”?

Európa nagyhatalmai az energiabiztonság tekintetében elkövették azt a hibát, hogy egy országra hagyatkoztak, és meg is fizettek érte. Amikor azonban a szuverenitás és a kontinens védelme a tét, ez megengedhetetlen.